Merengő Fórum

Nem tudom, mitévő legyek, kissé elbizonytalanodom. Akarom őt, de nyomaszt az ismeretlentől való félelem. Végül a vágy, és a kíváncsiság győz bennem.

Most akkor, ez azt jelenti, hogy lesz még következő alkalom? Vagyis járunk, vagy mi? Nem mondja ki, és én nem kérdezem.

Miért érzi úgy mindenki, hogy engem nyomorgatni kell?

Mérgesen nézek rá. Borzasztóan ingerel az a mosoly a száján, szívesen letörölném egy jobb-egyenessel, de látom rajta, hogy a jókedve nem őszinte.

Valószínű csak a hasonlóságunk váltja ki belőle ezeket az érzelmi megnyilvánulásokat. Mással nem tudom magyarázni.
A saját reakcióimat meg, nem is akarom megmagyarázni.

- Mi van? – nézek rá értetlenül.
- Csak örülök.
- Minek?
- Hogy szereted, ha hozzád érek.
- Szereti a fene, csak már megszoktam, és hiányzik! – közlöm vele.

- Oké – enged el –, akkor szerinted hova menjünk?
- Nem tudom. Sétáljunk a városban, dumáljunk a parkban – igyekszem semleges helyeket ajánlani, nem akarom, hogy hozzánk jöjjön.

Nem tetszik, hogy a szobámban tudhatom, de a húgomhoz nem küldhetem be, ha egyszer nincs itthon! Ki is tekerné a nyakam, ha a távollétében holmi idegeneket szállásolnék el a birodalmában.

- Narancslé van? – vidámodik meg, és feláll.
Ne! Ne állj fel, könyörgöm, te csak maradj az ágyamon! – kapaszkodok idegesen az ajtófélfába.

Remélem, most már leszáll rólam, és nem akar intimnek minősülő érintéseket velem kapcsolatban, de reményem meghiúsulni látszik. Toshi két lépéssel előttem terem, és szorosan megölel.

Toshi szeme megvillan.
- Nem nyuszi vagyok, Egérke…
Nem mondja meg, hogy szerinte mi ő, de ragadozó tekintete egyértelművé teszi, hogy semmiképpen sem nyuszi.

Néhány méter után Toshi utolér, karjait hátulról körém fonva akadályoz meg távozásomban.
- Ne menekülj, egérke!
Mi? Egérke? – Nem tudom, hogy dühbe guruljak, vagy szimplán csak röhögjek.

Több önbizalmat, Kazu! – mosolygom rá.

Egy pillanatra hozzám simul, kezét leheletfinoman végighúzza a gerincem mentén, és a nyakamba csókol. Megborzongok, és résnyire nyitott szemmel az ajkait keresem. Hagyja, hogy megcsókoljam, majd a kezemnél fogva talpra húz.
- Yuki, lassan indulnunk kell, különben lekésem a gépet!

Masato hozzám lép, és a vállam átkarolva beljebb terel a lakásba. Üresnek érzem magam megint. Idegenül tévelygek az otthonomban.

- Nem azt kérdeztem, hogy te és Kazu mit csináltatok - kacsintok -, a többiekre lennék kíváncsi.
Rin elneveti magát.

Kicsit feldob a jelenet, ahogy elképzelem a menekülő Silvert, és az őt üldöző Torát.

Ekkor megint nyílik a szobám ajtaja. Mi van, elfeledett valamit a nővér?

Legnagyobb ámulatomra Kazu óvatoskodik befelé.
- Még sem bírod nélkülem? - szólítom meg, mire csendre int.
- Maradj már Ikku! Csak beugrottam hozzád indulás előtt! – mondja, és leül az ágyam szélére.

Akira elnéz valahova előre, a szélvédőn kívülre.
- Vissza kell mennem – mondja rosszkedvűen. – Apám üzleti projektbe fogott, és nekem is ott kell vele lennem.

Én ismerem valahonnan ezt a fiút! – nyilall belém. Minél tovább nézem, annál erősebb bennem az érzés. Mikor megszólal, már tudom is, hogy honnan ismerem.

Nem tudom visszafogni mosolygásom, fülig érő szájjal hagyom, hogy Akira betereljen a helyiségbe, és bezárja az ajtót.

- Meg mást is csinálhatnánk, ha ahhoz volna kedved – kezdi el lehajtott fejjel tanulmányozni az ujjait.
- Ezt Kazu mondta?
- Igen.

Az ajtómhoz lépek, és megrugdosom.
- Kazu, most már kinyithatod!

A fal felé fordulva álomra igazítom az érzékszerveim, és a vártnál hamarabb álomba szenderülök.

A sötét, dohos folyósóm szinte már hiányzott, így mikor felbukkan az álmomban, mintha kissé megkönnyebbülnék. Ismerős terepen járok.

Arra ébredek, hogy leestem az ágyról. Nagyot nyögve tápászkodom fel, és bosszúsan dörzsölgetem a nemesebbik felem. A fürdőbe botorkálva az álmomon gondolkozom.

Jókedvem fokozza, hogy Kaoru dugja be a fejét az ajtón, majd utána nyomul a teljes banda.
Jöttek elbúcsúzni.