Ígértünk spoilert
Hoztam. Második könyv, második fejezetéből.
Ashton mély levegőt vett, és csípőre vágta a kezeit.
– Mi ott nyomozunk. Erre egyszer csak megjelensz te, mondhatni a semmiből. Fényes nappal. Egy olyan helyen, amit nem sokkal korábban felforgattak. Mondhatom, meglepődtem.
– Nézd, Ashton! Most mondom, utána nem fogom. Szerintem – állt elé Andrew villanó szemmel – két dolog biztos ebben a világban. Az első, hogy az emberi felelőtlenség több bajt okoz, mint ami még orvosolható. Kaptak egy figyelmeztetést, elég feltűnőt.
– De mihez? – rázta meg a fejét Ashton.
– Nem nyilvánvaló? Hogy hagyják abba, amit csinálnak. Kétesélyes a dolog, ismered a szabályokat! – Andrew előkapott a farzsebéből egy ezüstérmét feldobta a levegőbe, és amikor újra elkapta, kinyitotta a markát. Ashton nem csak a szabályokat, az ezüstérmét is kiválóan ismerte. Az egyik oldala fejet ábrázolt, a másik a hollót. – Kétesélyes, de mindig a rossz megoldást választják – folytatta Andrew keményen.
Ashtonnak hirtelen leesett.
– Te…
– Igen?
– Te azért jöttél oda, mert meg fognak halni. – Ashton ellépett tőle. – Ott dolgozik vagy nyolcvan ember! De lehet, hogy több száz.
– Igen – bólintott Andrew, az orrnyergét ráncolta, megdörzsölte az ujjaival, majd kikerülte Ashtont, hogy üdítőt vegyen ki a hűtőből.
De ő nem tudott lenyugodni, most kezdett csak igazán rosszul lenni.
– Azt akarod mondani, hogy figyelmeztetés volt? Azt akarod mondani, hogy mind meg fognak halni? – kérdezte riadtan.
– Én semmit nem akarok mondani. Illetve de, valamit mégis akarok: semmi keresnivalód nem volt ott, és ajánlom, hogy ne is menj vissza. És ha már itt tartunk, Ashton, ne avatkozz bele!!!
– Minket azért hívtak oda, mert történt egy olyan esemény, amire nem találtak magyarázatot. De nem tehetem meg, hogy holnap közlöm a társammal, meg a főnökömmel, hogy bocsi fiúk, de én oda be nem teszem többé a lábam! Mert ha megkérdezik, hogy miért, akkor mit mondok?
– Azt hogy több eszed van, mint nekik! – förmedt rá Andrew, és egészen a falhoz passzírozta Ashtont. – Ne csináld, kérlek! – mondta már jóval gyöngédebb hangon.
– Andy… te ne csináld… én próbálok segíteni az embereknek.
– Én meg teszem a dolgomat. Tisztában vagy vele, hogy sem te, sem más nem tud megállítani, ha valami eldöntetett.
– De ki dönti el, hogy így legyen?
– Elég ebből. – Andrew hangja nyers volt. – Már nem a Blackwoodban vagyunk, ahol egymást csépeltük a fehérekkel. Ez itt most a világ, és néha fel kell áldoznunk néhány életet, hogy sok milliót megmentsünk, mert akár hiszed, akár nem, ez lesz a dolog vége. Olyat piszkálnak, amit nem kellene, és nem fogom hagyni, hogy a fehérek naivitása és jóhiszeműsége katasztrófát okozzon!
Ashton szomorú volt. Nagyon szomorú. Kibontakozott Andrew karjaiból és leeresztett vállal bandukolt vissza a kanapéra.
– De… akkor minek vagyunk mi, ha úgysem tudunk változtatni dolgokon? – kérdezte csendesen.
Ez volt az, aminek az eljövetelét hiába sejtette, felkészülni nem lehetett rá. Olyan volt, mint valami idétlen karácsony, ami csak egy nap egy évben, mindenki várja, és mindenki egy pillanat alatt akarja megváltani a világot, akkor akar megélni egy egész évet, szeretni, önzetlennek lenni. Majd ha eljön, majd lesz valami, majd… De utána maradt a hiábavalóság. Hogy Andrew mennyire lehetett tisztában azzal, hogy ő most mit érez, nem tudta. Ezzel akarta bebizonyítani neki, hogy bármit tesz a másik oldalon, az csak megmosolyogni való bolondság? Kedves, de felesleges?
Andrew megállt a kanapé mögött, tisztán érezte a jelenlétét, elég elkerülhetetlenül tudta bárki tudtára adni ezt, és Ashton torka elszorult. Persze, nem beszélnek róla.
– Figyelj rám. Nem tudtok változtatni, ez így van, de rengeteg olyan eset van, ahol nélkületek nem megy.
– És melyik az?
– Példának okáért, köszönöm Grant Cookot.
Ashton elnémult. Bár a nyelvén volt, hogy megkérdezze –
Ő Magasságos Sötétség, miért nem őrzitek jobban az őrült halottaitokat, ha annyira zseniálisak vagytok? Miért nekünk kell őket elkapni? -, nem mondta ki. Fogta a kockás plédjét, és azzal együtt vonult be a hálószobába. Lefeküdt, az ablakhoz fordult és becsukta a szemét.
***
– Hallottam egy viccet – nevetett Rowen reggeli közben a kocsiban. – Egy nő fekszik a műtőasztalon, megáll a szíve, és abban a pillanatban ott van érte a Halál…
Ashton majdnem leköpte a szélvédőt a kávéjával, de bólintott, hogy hallgatja.
– … Na és a nő nagyon meg van ijedve, néz rá és kérdezi, hogy most akkor ennyi volt, elviszi magával? Erre a Halál nemet int, és mondja neki, hogy nem, még nem jött el az ideje, majd úgy negyven év múlva, és távozik. A nőt újraélesztik, hamarosan meggyógyul, el is hagyja a kórházat. A halálra gondol, és arra, amit mondott neki, ezért, most tudva, hogy még negyven évig fog élni, elhatározza, hogy csodás élete lesz, leteszi a cigit, nem iszik, egészségesen fog táplálkozni. Elmegy fodrászhoz, kozmetikushoz. Fogyókúrázik, elmegy zsírleszívásra, még az ajkait is feltölti. Teljesen megfiatalodik, megváltozik. Erre, amikor jön ki az éppen aktuális aerobik órájáról, megy át az úttesten, jön egy autó, puff elüti és meghal. A nő előtt megjelenik a Halál, a kezét nyújtja neki, a nő meg kiakad. A rohadt életbe, azt mondtad, még vagy negyven évig fogok élni! Mire a halál a térdére csap: - Basszus, nem ismertelek meg ebben a göncben!
Rowen nevetett a saját viccén, hangosan, kacagva. Ashton a saját kávés poharát bámulta.
– Ennél a reakciónál azért jobban mesélek viccet. Mi a baj?
– Semmi.