Huh, mintha egy másik életben lett volna, hogy én ide utoljára írtam. Azóta gyökeresen megváltozott körülöttem minden, de szerencsére csakis a szó legpozitívabb értelmében.
Viszont úgy érzem, nem halogathatom tovább ezt a bejegyzést, mert nap, mint nap egyre jobban feltámadó bűntudatom miatt van a
Bérmenyasszony miatt, főleg, mivel 2014-ben egy Aranypenna helyezéssel is megelőlegeztétek nekem a bizalmat, amit nagyon köszönök.❤
Nem tudom, maradtak-e itt a történet régi olvasói közül, de azért leírom, mintegy az én lelkiismeretemet is megkönnyebbítve ezzel.
Szóval, miután az életem öt éve váratlan fordulatot vett, teljesen elszakadtam a Merengőtől, és sokáig úgy éreztem, ez a búcsú örökre szól. De Harry Potter története 1999-től, hétéves korom óta van jelen az életemben - mondhatni, örök szerelem -, és bár a könyvek és a filmek itthon mindig elő-előkerültek, a fanfictionök világa az idő múlásával egyre távolibbnak tűnt. Aztán néhány hete elkezdett hiányozni a Merengő, ahol 2008-óta olvasok és 2009 óta vagyok tag, tehát idén jubilálok.
Szóval, újra elkezdtem olvasgatni néhány régi kedvenc fanficemet, aztán megláttam, mennyi kritika érkezett a
Bérmenyasszonyra... Elkezdtem azt is újraolvasni, mert őszintén szólva, egyáltalán nem emlékeztem már a cselekményre, hogy mit és hogyan szerettem volna felépíteni, egyáltalán, semmire.
Pedig anno volt egy remek kis jegyzetem arról, miként építem majd fel a cselekményt, mi lesz az elkövetkezendő részekben, stb. De a laptopom öt éve - épp akkor, amikor az akkori életem is darabokra hullott - megadta magát, szóval elveszítettem az összes régi fotót, szöveget, egyáltalán mindent. Utólag visszagondolva ez egy elég jó és szimbolikus húzása volt az égieknek ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a múltat, erőssé váljak, megvalósítsam az igazi álmaimat, és eljuthassak odáig szakmailag és magánéletileg, ahol most vagyok...
Most viszont piszkosul kellenének azok a jegyzetek, hogy lássam, be tudom-e fejezni a történetet. Lehet, hogy ennyi év után senki nem kíváncsi rá, és én ezt teljesen meg is értem, de ha csak egy embernek örömet okozok vele, az csodás lenne. Viszont, és itt jön a legnehezebb része a dolognak:
nem érzek olyan elemi ihletet a történettel kapcsolatosan, mint amikor elkezdtem írni. Ezt muszáj volt leírnom/kimondanom ahhoz, hogy a történet ne legyen többé egy levegőben lógó ígéret.
Mindeközben, hogy visszatértem, viszont ihletem támadt egy teljesen más jellegű, Lucius/Hermione történethez.
A
Mr. Malfoy második esélye most jelenleg minden írásra szánt szabadidőmet elveszi, és nagyon boldog vagyok, mert ezzel a történettel visszatért belém egy olyan lelkesedés, amit már sok-sok éve nem éreztem. Ezért, most érthető okokból maximálisan erre a fanficre koncentrálok.
S hogy mi lesz a
Bérmenyasszonnyal? Magam sem tudom. Egyelőre semmi. Pihentetem az újraolvasását, a kritikák megválaszolását, amikért nagyon hálás vagyok, addig, ameddig
valóban rá nem jövök, hogy mi lesz a történet sorsa, hogy azt írhassam válaszként, nem egy üres ígéretet. Annyira megváltoztam az elmúlt fél évtized alatt, hogy most egyszerűen már nem tudok ráhangolódni az akkori soraimra. Ha a mostani történetemmel végeztem, újra átgondolom, erőltetni úgysem lehet. Mindenesetre, a szívem mélyén bízom benne, hogy egy minisztériumi varázsló észrevétlenül meglengeti felém a pálcáját, és küld rám egy kis ihletbűbájt.
Ha viszont nem így lesz, akkor nem erőltetem. Méltatlan, csalódást okozó folytatást és befejezést nem szeretnék írni csakazértis jelleggel, sem olyat, amit nem érzek száz százalékig magaménak és méltónak a sok munkához, amit egykor belefektettem, és hozzátok, olvasókhoz, akik fejezetről-fejezetre követtétek velem a cselekmény alakulását.
Köszönöm, hogy olvastatok, olvastok tőlem. Mindig jó ide visszatérni.
❤